Felnőtt tartalom!

Elmúltam 18 éves, belépek Még nem vagyok 18 éves
Ha felnőtt vagy, és szeretnéd, hogy az ilyen tartalmakhoz kiskorú ne férhessen hozzá, használj szűrőprogramot.

A belépéssel elfogadod a felnőtt tartalmakat közvetítő blogok megtekintési szabályait is.

avagy lásd néha rózsaszínben a világot, ha másképp nem megy, ezek segítenek...

Eper és rosé

Legújabb cikkemet olvashatjátok a Lendület magazin oldalán-katt a képre! :)

2016. szeptember 24. - Viktória András

tumblr_n06l9s89ij1rjjokqo1_500.jpg

Változunk.Változunk?

 

Nem tudom, hogy az évszakok változása, vagy ez elmúlt időszak eseményei váltják ki belőlem az elmúlás érzését. Valahogy most olyan sehogysejó-nosztalgikus hangulatban vagyok. Most valahogy olyan közelinek, olyan sallangmentesnek érzem az élet múlandóságát. Most nem látom a jót benne. Azt látom, hogy ami van, az elmúlik. A most csupán egy pillanat és már vége is. Elmúlt. Az a most amit az ellőbb leírtam, már pusztán a múltam egy darabkája. Akárcsak az emberek, akikkel rég nem találkoztam és talán nem is fogok, ki tudja… Vagy azok a helyzetek, amiket soha többé nem fogok megélni. Elmúltak. És riasztó a gondolat, hogy mindazt, ami most van, ugyanígy fogja a változás szele a múlt martalékává tenni. Ki tudja, hogy azok az emberek, akik most az életemben vannak ott lesznek-e még holnap is? Ki tudja, hogy én leszek-e még holnap? Ki tudja, hogy lesz-e holnap? Most valahogy megriaszt mindez. Félek. Félek, hogy úgy válok én is a múlt egy darabjává, hogy nem marad utánam semmi. Semmi, ami én vagyok, amivel jobbá teszem valaki életét. Ha csak egy pillanatra egy mosoly erejéig is. De, mint minden ez is elmúlik majd…

Létidegen...

Létidegen-életérzés ez. Minden egyes nap. Ugyanazt éled meg. Üres fülek, rideg tekintetek, rosszalló megjegyzések és a hit teljes hiánya. Meg kéne szoknod. De nem megy. Te vagy rossz helyen? Te vagy rossz helyen! Szinte ordít a tudatod, hogy igen. Hogy mindez nem hozzád tartozik. Nem a részed. Ahol nem hisznek benned és nem értenek, az nem lehet a részed. Nem vagy rossz. Csak más. És talán ez a legrosszabb. Kitaszított leszel. Meg nem értett. Elscseszettnek nyilvánított. Ott a pecsét. Megbélyegeztek. Te más vagy. Ne is álmodj megértésről. Szeretetről meg aztán végképp ne. És ha kiszakadsz akkor azért is hibáztatni fognak. Mint úgy egyébként mindenért. De ha kiszakadsz, ne nézz vissza. Csak menj. Menj előre az utadon, ahogy eddig is tetted. És higgy. Hidd azt, hogy nem vagy kevesebb náluk és Téged is lehet szeretni, annak ellenére is, hogy más vagy, mint ők.

És vége...

Nem nagyon szoktam bulvár híreket, politikát vagy bármi mást behozni az oldalamra, de van valami ami mellett most én sem tudok szó nélkül elmenni. Igen, a Brad Pitt-Angelina Jolie páros. Vagyis pont, hogy már nem páros... Megmondom őszintén, hogy amikor kiderült a kapcsolatuk én is azok közé tartoztam, akik negatívan álltak a dologhoz, nem mintha bármilyen módon is érintene engem a kapcsolatuk változása illetve maga a kapcsolat léte vagy nem léte. Aztán eltelt néhány év és ők kitartottak egymás mellett jóban-rosszban. És én ezt annyira tiszteltem bennük, hogy egyfajta példa lett a kapcsolatuk számomra. Mindig arra vágytam, hogy úgy nézzen rám egy férfi, ahogy Brad Angelinara, és fordítva... Nos lehet, hogy mindez gyerekesen, sőt hülyén hangzik, de volt az ő kapcsolatukban számomra valami, amire azt mondtam, hogy én is ezt akarom! Ez pedig az, hogy küzdöttek. Küzdöttek egymásért, magukkal, maguk ellen, a világ ellen, és minden ellen, ami kettejük közé állt volna.
És most vége. Mint mindennek ennek is van egy kezdete és van egy vége. A sors mindig emlékeztet minket arra, hogy amit ad, azt el is tudja venni...
Számomra ezt szimbolizálta kettejük kapcsolata... Mint mondtam, szimbolizálta. Múlt idő.

És Te, hogy vagy?

Mikor tetted fel utoljára ezt a kérdést magadnak vagy másnak őszintén?
Mikor voltál annyira bátor, hogy őszintén válaszolj, ha bárki feltette Neked?
Volt egyáltalán ilyen?
Nekem ritkán. Én mindig jól vagyok. A baj csak az, hogy ez nem mindig igaz. Csak egyszerűbb. Egyszerűbb ezt mondani.
Nem szeretek panaszkodni. Nem is igazán szoktam. Értelmetlen dolognak tartom. Akárcsak a nyafogást vagy a hisztit. Ahonnan én jövök, ott ezek sosem voltak erények, sosem érdekelt, hogy mit hogyan nem lehet megoldani.
DE! Vannak napok,pillanatok, amikor én is elfáradok. Vagy bele... Belefáradok. A harcokba, kudarcokba, a kételyekbe, a félelmekbe, az életembe.
ÉS! Ilyenkor pofozom fel magam képzeletben.
MERT ez nem én vagyok. Igen, lehetsz fáradt, igen lehetsz szarul, viszont nem, nem adhatod fel. Soha!
És tudod, mit? Legközelebb, ha tükörbe nézel és megkérdezed magadtól, hogy hogy vagy, akkor mondd el az igazat, a legkisebb dolgot is, azt is ha fáj, azt is ha belehalsz, azt is ha kételkedsz vagy ha félsz.
Aztán ha ez megvan, gondold végig mennyi alapja van ezeknek. És nevesd ki őket. Hangosan. Mert a legtöbb kizárólag benned létezik. Nem valósak.
Aztán nézz a tükörbe és most már őszintén mondhatod, hogy jól vagyok!

 

Ő volt minden problémám forrása, ő volt az aki úgy vett el éveket az életemből, hogy sosem volt igazán jelen benne. Ő volt az, akinél nem tudtam eldönteni, hogy mi fájna jobba, az ha újra látnám vagy ha sosem látnám többé. Ő volt az, aki annyi fájdalmat okozott a puszta jelenlétével, hogy azt hittem sosem leszek túl rajta. Ő volt az akinek az emlékei évekig mardostak és akitől évekig nem tudtam és talán nem is akartam szabadulni. Ő volt életem legfájdalmasabb pontja és ő volt az, aki megtanított arra, hogy a legnagyobb kudarc a legnagyobb tanítómester is.

alone-black-and-white-girl-lonely-favim_com-826222.jpg 

Felnövünk.Felnövünk?

Elmélkedem...Hogyan jutunk el odáig, hogy a szombat esti lázt felváltja a szombat esti otthon ülős, olvasós, borozós, barátokkal beszélgetős, szerelemmel összebújós, evős-ivós opció? Milyen fura az élet, ahogy nő a tapasztalataink száma, úgy mérséklődik a barátainké, és ezáltal a ,,mindegy-hova-csak-menjünk" estéké is. Lenyugszunk, néha csak egy-két emberre vágyunk, néha csak egyre, néha egyedül is jól megvagyunk. Vajon a mi döntésünk vagy pusztán csak a biológia csodája mindez? A tapasztalatink vagy a hormonjaink okolhatók-e ezért? Kell-e egyáltalán okolni bármit is? Így múlunk el, vagy pont, hogy ez segít hozzá minket ahhoz, hogy később képesek legyünk családot alapítani és ezzel maradandó nyomot hagyni a világban, amelyből előbb vagy utóbb, de mindannyian távozunk? Bárhogy legyen is vannak változások, amelyek törvényszerűen bekövetkeznek az életünkben az viszont már rajtunk múlik, hogy ezeket hogyan fordítjuk a javunkra...

tumblr_m2f9t1ewto1qdkhk9o1_500.png

Hol, mikor és hogyan?

Mikor vesztettem el a hitem? Mikor fordult át a ,,mindent el tudok érni" ,,nekem nem fog menni"-be? Mi volt az a pont, mondhatnám úgyis, hogy töréspont, amikor mindez és minden megváltozott? Hol, mikor és hogyan? Nem tudom... Még mindig nem... Azt tudom, hogy régen elhittem a csodákat, hittem az emberekben, hittem az embereknek és ami a legfontosabb, hittem önmagamban. Most nem. Elvesztettem a hitem, és vele együtt önmagamat is. Most nem hiszek. Nem tudok hinni. Mintha valami blokkolna, mint amikor látod a túlsó partot, de nem találod a hidat, ami átvezet. Keresem. Keresem a hitem, keresem önmagam. Hinni akarok. Hinni szeretnék. Szeretném hinni, hogy az emberek jók. Szeretném hinni, hogy elérhetek bármit. Szeretném hinni, hogy én is a jó emberek közé tartozom. Szeretném hinni, hogy minden nap különleges. Szeretném hinni, hogy én is különleges vagyok. Szeretnék hinni a hitben, a hitemben, abban amit önmagamba vetek, abban ami előrevisz, abban, ami előtt nincs akadály, abban ami mer szeretni, abban, ami én vagyok.

Fotó:weheartit

Pokemon Go, avagy vezetőszár embereknek...

 be-here.jpg

Először is szeretném leszögezni, hogy csak ritkán szoktam nyilvánosan hangot adni a véleményemnek olyan kérdésekben, amelyeknél tudom, hogy sérthetek embereket. Ezzel a poszttal sem ez a célom, és igyekszem a realitások talaján mozogni, de ha ez mégsem sikerül, akkor szeretnék előre elnézést kérni minden érintettől... Szóval itt vannak nekünk ezek a kis pokemonok, akiket ugye meg tudunk szerezni ha kellően FIGYELMESEK vagyunk... Na itt jön számomra a legnagyobb paradoxon, a FIGYELEM.... De kérdem én, mire figyelsz? Egy virtuális térben keresed a virtuális-csak a jó Isten tudja milyen-lényeket, amelyeket aztán nevelhetsz vagy növelhetsz vagy valami, majd megmérkőzhetsz más emberek hasonló csodáival... Csak egy kérdés: ha te a valóságban vagy, akkor miért egy virtuális térben barangolsz? Érzed, érted, hogy ezalatt teljesen megszűnik a kontakt a külvilággal? És épp ez a cél, hogy az emberek ne a valósággal, a jelennel az itt és a mosttal foglalkozzanak. Eddig is irányítottak minket a médián és egyéb módszereken keresztül, így szüntetve meg az egyéni tudatot és létrehozva a kollektív tudatot, amely eredményeként beállunk a sorba anélkül, hogy észrevennék és bégetve megyünk tovább az ,,életünkön", amely már csak a nevében az, hisz már rég nem élünk, hanem túlélünk... De ezt nem vesszük észre, mert a rendszer nem hagyja, ki van találva, ha kilógsz, azonnal megbélyegeznek, Te vagy a bolond, a rendszerellenes, az akit ki kell közösíteni. Nos, mielőtt bárki azt hinné, hogy én olyan okosnak képzelem magam, hogy megmondom a tutit, mert én aztán tudom, elmondom,
hogy egyáltalán nem képzelem magam sem okosnak, sem bölcsnek, sem semmi másnak, csak van egy átlagtól eltérő látásmódom, ami most arra kényszerített, hogy hangot adjak a véleményemnek. Ez pusztán ennyi. Mindenki úgy él, ahogy szeretne, ahogy neki  az a legjobb. Én maradok vezetőszár nélkül, betöretlenül, a lehetőségekhez mérten szabadon és a rendszeren kívül. Mert én így szeretem...

És végezetül egy idézet, az egyik személyes kedvencemtől, Albert Einsteintől: "Azt nem tudom, hogy a harmadik világháborút milyen fegyverekkel fogják megvívni, de a negyediket biztos, hogy botokkal és kövekkel."