Mikor tetted fel utoljára ezt a kérdést magadnak vagy másnak őszintén?
Mikor voltál annyira bátor, hogy őszintén válaszolj, ha bárki feltette Neked?
Volt egyáltalán ilyen?
Nekem ritkán. Én mindig jól vagyok. A baj csak az, hogy ez nem mindig igaz. Csak egyszerűbb. Egyszerűbb ezt mondani.
Nem szeretek panaszkodni. Nem is igazán szoktam. Értelmetlen dolognak tartom. Akárcsak a nyafogást vagy a hisztit. Ahonnan én jövök, ott ezek sosem voltak erények, sosem érdekelt, hogy mit hogyan nem lehet megoldani.
DE! Vannak napok,pillanatok, amikor én is elfáradok. Vagy bele... Belefáradok. A harcokba, kudarcokba, a kételyekbe, a félelmekbe, az életembe.
ÉS! Ilyenkor pofozom fel magam képzeletben.
MERT ez nem én vagyok. Igen, lehetsz fáradt, igen lehetsz szarul, viszont nem, nem adhatod fel. Soha!
És tudod, mit? Legközelebb, ha tükörbe nézel és megkérdezed magadtól, hogy hogy vagy, akkor mondd el az igazat, a legkisebb dolgot is, azt is ha fáj, azt is ha belehalsz, azt is ha kételkedsz vagy ha félsz.
Aztán ha ez megvan, gondold végig mennyi alapja van ezeknek. És nevesd ki őket. Hangosan. Mert a legtöbb kizárólag benned létezik. Nem valósak.
Aztán nézz a tükörbe és most már őszintén mondhatod, hogy jól vagyok!