Az a baj velünk, emberekkel, hogy a nagy élni akarásunk közben egyetlenegy dolgot felejtünk el, mégpedig élni... Folyamatosan hajtjuk magunkat, megfelelési kényszerekkel fűtve haladunk egy olyan cél felé, amelyet a társadalmi normáknak megfelelően tűzünk ki magunknak. Biztos, hogy ezek a mi céljaink? Mert miközben ezeket a vélt vagy valós célokat hajtjuk elfelejtünk örülni, elfelejtünk szeretne, elfelejtjük élvezni az életünket, elfelejtünk hálásak lenni mindazért, amink van. Keressük Istent, keressük az okokat és a miértjeinket, közben elfelejtjük, hogy ez mind bennünk van. Azért nem találjuk mert mindenhol keressük csak magunkban nem. Aztán egy nap felébredünk és már nem találjuk önmagunkat sem. Az élet pedig lassan elmegy mellettünk, és viszi magával az összes csodáját.
Pedig nem ezt akarjuk, nem akarhatjuk ezt. Kezdjünk el emlékezni arra, mit szerettünk volna mindig is,kezdjük el megkeresni magunkban a válaszokat, kezdjünk el figyelni magunkra, kezdjük el észrevenni a csodákat, a mi csodáinkat, kezdjünk el hinni, kezdjünk el bízni és kezdjünk el szeretni, őrülten szeretni... Őrülten szeretni az életet és legfőképp kezdjünk el ÉLNI!